Azokban az években cseperedtem kamasszá. Akkoriban lehetett, hogy anyám - aki mindig a szigorúbb volt – már nem csinált belőle nagy ügyet, ha későn értem haza. Falunkban még a kilencszázhatvanas évek vége felé is erősen élt a népi hagyományokat, szokásokat követő, s elsősorban a falusi fiatalokat összefogó társas szórakozás. A maskarás bálok, a tavaszt köszöntő „májfa” - májusfa - állítások, az arató bálok mellett különös, de mégis rangos helyet foglalt el a ködmönösség ápolása, gyakorlása.

                  Ködmönös. Mit is jelent ez a szó? Váratlan vendég. Aztán megint tájanként: fejszések, baltások, lesők, péterkeiek ( Pétervására környékén ), szennyesek, vadhérészesek, zsírosok. Másképpen, falusi lakodalmak meg nem hívott vendégei, akik általában - ritka kivételekkel - az utcán álldogálva várták a házigazda gazdagságának, illetve jóindulatának megfelelő „jóltartást”! Ilyenkor ők, a lakodalmi ceremónia valamennyi elemét végig állták. Az ital és az étel kiszolgálásakor, illetve annak az asztalokról való leszedésekor a tálakban lévő maradékot a ködmönösök kapták. A leveshez kanalat, a húsokhoz, töltött káposztához csupán csak kenyeret adtak. Pálinkát, bort, sört üvegekben adtak, és csak úgy megcsavarva a nyakát, ittak belőlük. Süteményt, kalácsot darabonként, olykor tálcán adtak ki az utcára.

S hogy mennyire volt ez élő és egyszerre fontos mellékmozzanata egy-egy esküvőnek, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy szülőfalumban még a mai napig is él ez a hagyomány. Bár olyan jelentése, fontossága nyilván nincs már, mint abban az időben, amikor még én is az árokparton ülve ettem, - puszta kezemet használva - a zsíros, szaftos töltött káposztát.

Egy lakodalom híre - amire faluhelyen nagyon is ügyeltek - nagymértékben függött a ködmönösök sajátos minősítésén. Ez a minősítés egy több lányos, vagy fiús háznál bizony nagyon is fontos volt. A faluban terjesztett jó hír- miszerint ez „jó” lagzi volt, bizony sokat számított. Ezekben a zárt közösségekben ez bizony presztízs volt, és nem is akármilyen! Ugyanakkor egy zsugoribb, kevésbé adakozó, de nyilvánvalóan módos gazda jutalma ebben az esetben az volt, hogy a falu szájára került.

„Nem szégyelli magát, felveti a pénz, és két-három darab száraz morvánnyal’ szúrta ki a ködmönösök szemét”. Vagy „fulladna bele a káposztájába a büdös parasztja,” stb.

Vagyis, ha már a szájára vette, akkor elvileg bármi előjöhetett. Ugyanis a pletyka iszonyatos fegyver volt - és az ma is - az azt nagy-nagy élvezettel gyakorló asszonynép fegyvertárában.

Voltak persze szegény lakodalmak is, amit viszont kellő empátiával kezelt a ködmönösök serege. Ilyen helyen beérték egy-két liter borral, aztán hazakullogtak. Hiszen egyértelmű volt, hogy ilyen helyen nem számíthatnak sok mindenre, mert hiába lett volna adakozó a gazda, ha nem volt mit adni.

Ködmönös elvileg akárki lehetett, erre nem volt egységes szabály. Az „én” időmben és az én falumban mégis tartani kellett magunkat az íratlan szabályokhoz. Voltak „szervezett” ködmönölők, hozzájuk csatlakozni egyáltalán nem volt egyszerű. Meg kellett küzdeni a helyért. De miért is? Csupán azért, mert a vezéregyéniségek, az „igazi legények” voltak a „front emberek”, nekik volt respektje. Mellettük jutott mindenkinek minden. Akit viszont nem fogadtak maguk közé, az legfeljebb egy szelet morvánnyal kulloghatott haza.Egy- egy ilyen „jelentős” csoport vitte a „prímet” mindenben, ami a faluközösség szintjén történt.

S hogy az újabb időkben ennek a népi hagyományon alapuló szokásnak mennyire maradt meg az arculata és a formája, pontosan nem tudom, de érzem, hogy jelentős deformáció érhette, hiszen az eredeti célok mára szinte teljesen megszűntek.

Ma már a legkisebb faluban is ablak nyílik a világra. Tv, videó, internet, gazdag könyvtár, s az átkos bulvár, mind-mind rendelkezésre áll. Van étterem, rosszabb esetben egy presszó, de „kocsma” mindenütt akad. Van kultúrház, ahol lehet gyülekezni. S a legtöbb esetben van autó, aminek használatával megszűnt létezni a távolságok korábbi korlátja. Ma már az árokpartján üldögélés sem divat, hát még a puszta kézzel történő töltött káposzta evés!

Hogy én mégis miért emlékszem vissza jóleső érzésekkel ezekre az eseményekre, az annak tudható be, hogy még mindig hiszem, hogy megtalálom, az állandóan keresett közösségbeli harmóniát.

No nem akarok én már a násznép elé kötelet húzni egy fél marék húszfilléresért. Nem akarok én már órákat álldigálni’ egy töltött káposztáért és egy pohár hétemberes’ borért. Aztán meg jobban szeretem ma már a kakaós kalácsot, vagy a friss fonott kalácsot, mint az olykor-olykor kapott száraz morványt.

Igaz, hogy a lányok szoknyája alá még mindig szívesen belesnék, de sajna elszállt felettem az idő… lányokról már szó sem lehet. Hej pedig, de jó volt hülyéskedni egészen hajnalig. Jó volt együtt lenni, megértve a másikat. Jó volt hallgatni a zenészek szolgáltatta pezsdítő dallamokat, nézni a menyecske táncot. Irigykedni a kiforgatáskor kivillanó gyönyörű női combokra, s hajnaltájt már összevegyülve a „hivatalosokkal” énekelni, mulatni.

Olyan jó visszaemlékezni, hogy akkor és ott még volt ereje a közösségnek. Akkor és ott másnap, harmadnap is mullattak az emberek. A kérdés csupán az, hogyan, miből tehették meg ezt?- hiszen nagy volt a szegénység.

S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn;
Vagy ha éppen a véletlen
Föl találja hozni őket
Porban, sárban érnek véget.
(Petőfi.)

Jelmagyarázat: morvány = A szlovák származású morvány szó első feljegyzése szintén a 14. sz. végéről való, s kalácsot jelent.

Felhasznált irodalom: Magyar Néprajzi Lexikon.

Fotó: www.huszadikszazad.hu