Karácsonyra kaptam, s íziben el is olvastam, Zuschlag János: Pártházból börtönbe című könyvét. Bevallom, izgatottan lapoztam az oldalakat, nem is tudom mit várva az állítólagos siker könyvtől. Nos, így a végére érve nem csalódtam, illetve csalódtam, mert a könyvből vajmi kevés szólt arról, amiről szólhatott volna. Mielőtt bővebben is kifejteném a véleményemet, szeretném leszögezni: mivel a könyvet nem Zuschlag János írta, - noha annak létrejöttében nyilvánvalóan aktív szerepet töltött be – a recenzióm sem neki címeztem első gondolatra! Még csak nem is Szalai Viviennek, a szerzőnek, és nem a kiadónak! Szalai Vivien megírt, a kiadó pedig,- gazdasági szempontokat szem előtt tartva,- kiadott egy olyan terméket, ami a legkevésbé sem váltotta be a hozzá fűzött reményemet!

Ám végül is, eltekintettem az írás majdnem száraz, mozgalmasságban szegény, a végére már-már monotonná, majdhogynem unalmassá váló mibenlététől, a kritikámat mégis csak Zuschlag Jánosnak címzem!

 Politikai botránykönyvet, egyfajta gyónást’ várt volna az ember. Egy olyan látleletet, amely első kézből,- nem mellőzve a politikai intimitást sem - mutatott volna rá arra a politikai világra, amiről az emberek sokat hallanak, amiről sokat suttognak, amire kívülállóként igazán kíváncsiak. Ehelyett kapott egy olyan írást, amely inkább Zuschlag János magán és politikai múltjának, majd ezek kudarcainak az önigazolására szolgál.

Zuschlag letöltötte a büntetését, és én nem vonom kétségbe, hogy megszenvedett a börtönben, - ám kétségbe vonom, hogy ezek a szenvedéssel teli évek bármilyen hatással is lettek volna személyiségére nézve. Mert mit is ír, miről is vall Ő igazából?

A könyv első, úgy nagyjából egyharmad része a gyermekkoráról szól, részletesen boncolgatva, hogy saját bevallása szerint mennyire kezelhetetlen jellem, ugyanakkor jó eszű, céltudatos, - igaz szabadságvágyainak erős deficitjével küzdő gyerek volt. Megírja, hogy sem édesanyja, sem senki nem bírt vele. Őszintén vall, a már gyermekkori agresszivitásáról is, mint ahogyan őszintén ír akkori félelmeiről is, és a mérhetetlen becsvágyáról is. Iskolás éveinek, a szülei és nagyanyja vele való viszonyának, a gyermekkori társainak, konfliktusainak, majd a már bakfis identitás kialakulásának kapcsolódásait, mind-mind a jelenkori önigazolás céljából elemzi.

Saját szempontjából fontos része ez a könyvnek, - és hiszem az egész életének, - hiszen a később történtek, és azok megítélése saját szemszögből remek lehetőséget biztosított a visszacsatolásra, ha éppen nem volt kéznél egy kézenfekvő bűnbak.

A politikai vonalról nagyon szegényesen ír, inkább általánosságokról, mint konkrét, az olvasó jogos elvárásának megfelelő intimitásokról szól a történet, kivéve egy-két esetet és amúgy ebből a szempontból kitüntetett személyt, mint pld. Gyurcsány Ferencet,- egykori főnökét- és az MSZP egy-két prominensét!

Ír a politikai alkukról, súlyos pénzekről, korrupcióról, titkos megállapodásokról, de konkrét személyek megnevezése nélkül. Ezt az utca embere is tudja, ehhez nem kell megvennie, és elolvasnia ezt a könyvet.

Ír arról, hogy micsoda mérhetetlen hatalomvágya volt, hogy majd ezt a választóitól kapott hatalmat mire, és hogyan használta, s ír minderről úgy, hogy közben mindenért az egész társadalmat teszi felelőssé! "Hazug társadalom, ne várjon becsületes politikusokat!".... Hazug társadalom, hazug emberek, élhetetlen nemzet vagyunk-mondta- s ezért volt életszerű és szinte jogos az Ő tévedése’, illetve a politikai ámokfutása.

Beszél a milliókról, húsz, vagy ötven, de akár hetvenötmillió forintok jöttek, mentek, ellenőrizetlenül, felelősségre vonás nélkül! Vádak, vádak! Nincsenek nevek, nincsenek konkrétumok.

Vannak viszont szaftos, már-már pornográf részletek, mert képet kapunk arról, hogy Zuschlag milyen tökös gyerek volt. Részletes leírást kapunk arról, hogy az akkoriban még csak kezdő, de mára már ünnepelt színésznőnek milyen mélyen volt a szájában, s hogy ez a nő a WC-ben hogy elégítette ki őt ! Hogy hatolt be hátulról a Kubai nagykövet lányának egy íróasztalon, s hogy egy ismert MSZP-s férfi politikus akkori ígérte szerint,- ami a parlament liftjében történt,- egyszer úgy is az övé lesz!

Mesél a részeg és vad tivornyák utáni autós ámokfutásokról, azok eltusolásától, mert hiszen elég volt felmutatnia a képviselői igazolványt, a rendőrök máris további jó utat kívántak neki. Az italozást is a rendszer részének tartja. Horn Gyulát és Szanyit egyenesen alkoholistának titulálja! Mesél a mámorító hatalom érzéséről! Mesél a börtönbeli szenvedéseiről, ám az ottani izgágaságáról is. Mesél arról, hogy Ő valójában áldozat, mert csupán egy csettintés kellett volna és nincs ügy! Sok mindenről mesél, de nagyon keveset az Anyukájáról, az Édesapjáról, akik gondolhatjuk mit élhettek át, és hogy mentek miatta tönkre! Keveset mesél a gyermekéről, a feleségéről!

Mindent egybevetve csak egy dolgot nem olvashatunk a könyvben, a vallomásban - ahogy Ő maga nevezi  ezt a könyvet: A beismerést! Beismerését annak, hogy nem miattunk, nem a társadalmunk élhetetlensége, hazug volta, becstelensége miatt lett börtönlakó! Beismerését annak, hogy a politikusok többsége nem tartozik az Ő kategóriájába! Beismerni azt, hogy csak is saját maga tehet mindarról, ami vele történt és nem a rendszer! És legvégül bocsánatot kérni azoktól, akiket akkor a pályázatok elbírálásokkor lenyúltak, kisemmiztek, halálba kergettek, megaláztak, mert biztos vagyok benne, hogy emberi sorsokba rugdalt bele nap-mint nap!

Végül már csak annyit, hogy ha másért nem is érte meg elolvasni ezt a könyvet, azért mindenképpen igen, hogy az Ő társadalmi és politikai verzióját immár ismerve, ez után kétszer is meggondoljuk, hogy kire tesszük az ikszet!