Van egy ország, Magyarország, ahol mostanság nagy zűrök, csalfaságok, világraszóló marhaságok történnek. Világ szégyenei leszünk lassan, már mindenki nevet, rosszabb esetben földön fetrengve röhög rajtunk, de mi nem vesszük észre. Még mindig nem látjuk, mert nem akarjuk látni, hogy miért vagyunk és miért lettünk e nemzetközi bohózat főszereplői. Volt egy jobb sorsra érdemes és szép reményekkel kecsegtető rendszerváltás. Azt gondoltuk, majd most, most talán jobb lesz. Csak kevesen voltak azok, akik már akkor is - látnoki képességeiknek köszönhetően - tudták, hogy mindez, csak egy szép álom. S lassan ebből a szép álomból is rémálom lett. Olyan, amelyre még a legpesszimistábbak sem mertek volna gondolni. Olyan korszak köszöntött ránk, olyan rémisztő korban élünk, hogy nem csoda, ha egyesek a Horthy, illetve a legutóbbi Kádár korszak után kiáltanak. Mert isten lássa lelkem, meg vagyok győződve arról, hogy az előbb említett korszakok vagylagossága,- vagy ide állsz, vagy oda!- sokkal őszintébb volt, mint amiben ma élünk. Akkor legalább tudta az ember, hogy ki az ellenség. Most és a váltás óta nem tudunk semmit. Nincs fix, illetve állandó pont, amihez igazodni lehetne. Fokozatosan csúszunk a semmi felé. Nincs olyan erő, amely képes lenne megállítani a romlást. Nem volt és nincs olyan felelős magyar politikus, aki hajlandó lett volna, vagy lenne beismerni a kudarcát. Nem volt és ma sincs olyan politikai erő, amely akár csak egy szikrányit is átérezné a népért való felelősségét. Volt és van, majd lesz is, ilyen - olyan koalíció. Koalíciók, amelyek semmibe vesznek, megaláznak, degradálnak, analfabétának néznek bennünket. Koalíciók, amelyek gátlás nélkül használják ki saját céljaik magvalósítása érdekében az országot, bennünket. Van egy koalíció, és annak parlamenti - mostanában, utcai – ellenzéke. Ez a koalíció azt teszi, amihez éppen kedve van. Ezeknek a koalícióknak a vezetői annyit és úgy hazudnak, amennyit és ahol akarnak. De hogy az eddig megfogalmazott káoszért, a sok hazugságért és a csalódásért nem csak ők a felelősek, az teljesen világos. Mert ugye van egy ország is, az országnak meg egy népe. Az, hogy ez az ország és annak a népe most becsapottnak érzi magát, talán nem kérdéses. Az, hogy ez az ország és annak a népe engedi becsapni magát annak vezetői által, legyen az ő baja. Az, hogy ez az ország és ez a nép már-már úgy viselkedik, mint ha a rengeteg hazugság és ármány az ő életfeltétele lenne, azt bizonyítja, hogy nem érdemel mást. Mert ugye föntről azt hazudják, hogy rendben van minden, sőt rendbe teszünk mindent, mi pedig az ország, a nép azt hazudjuk, hogy igen ezt várjuk el tőletek. Azt mutatjuk ország világ felé, hogy igen, rendben van minden. Pedig dehogy, dehogy van rendben! Semmi sincs rendben! Inog, billeg a penge élén az amúgy is több sebből vérző gazdaság, s morálisan is olyan mélyre süllyed, ahonnét nem lesz visszaút. De ha mégis, azért iszonyatos árat kell majd egyszer fizetnünk.

Most hogy szemünk láttára árulják ki az országot, s ezért a boldogtalan nép nem emel szót, magáért beszél. Mi sem bizonyítja szebben, hogy hazug az egész társadalom, hazugok vagyunk mi magunk is, mint az, hogy képesek vagyunk szemet hunyni jövőnk elkótyavetyélése láttán, képesek vagyunk gyermekeink szemébe nézve szidni a vezetőket, mint csaló és hazug országárulókat, ahelyett hogy megfognánk és kivágnánk a fájdalmas, mindent megrohasztó fekélyt. De nem! Nem ezt tesszük, hanem hazudunk mi is apró álmaink, féltett vágyaink teljesülése érdekében. Hazudunk napról napra barátainknak, magunknak, mert hazudni könnyebb, mint szembenézni az elkerülhetetlen realitással. Csal a kormány, csal az ellenzék, sőt mi is csalunk. Mindenki csal, így ez már nem is biztos, hogy csalás! Lehet, hogy ez az igazság, a korábbi igazság pedig a csalás? Meddig mehet ez még? Mikor lesz ennek vége? És mi lesz akkor, amikor végre belátja a nép, hogy hazugságban fetreng? Amikor megkülönbözteti az igazat a valóstól, a valóst a hazugságtól?

Meddig tűri vajon népünk az össznépi agymosást? Szégyen, hogy szemünk előtt ölik meg a jövőnket és mi ehhez kedves arccal, olykor-olykor egyetértően bólogatva asszisztálunk, mert mi is hazugok vagyunk. Meg aztán, gyáva népnek nincs hazája