A holland ember nem álságos, szembe tud nézni a valósággal még ha az fájdalmas is, vallja dr.De én,... Jong holland orvosnő aki a halálhoz való jogért küzd már több évtizede. S milyenek vagyunk mi, magyarok. Álságosak ?

Ott tarthatott már, az élet és a halál mezsgyéjén. Én, aki itt maradtam, aki még nem jártam ott, sőt a közelében sem annak a bizonyos mezsgyének, azt gondolom, hogy Ő az utolsó pillanatig tudta,érezte hogy mellette vagyok. Érezte  ez egyértelmű, hiszen időnként  bár erőtlenül, de szorítani próbált a csonttá soványodott kezében lévő kezemen. Arca sima volt, nem mutatkoztak rajta fájdalomra utaló jelek. Szeme, mikor ha csak résnyire is kinyílt, vízszínűnek tűnt. Olyan nyugodt volt, olyan békés, és mégis rettenetes. Abban a pillantban, amikor hirtelen megemelkedett a mellkasa, megfeszült, mint íjnak a húrja, akkor a  szája sarkában véltem felfedezni az iszonyatos fájdalmat. Nem tudtam gondolkodni, béna és tehetetlen voltam, talán már fásult is a sok fájdalomtól, ami a szívemet marta. Aztán nagyot sóhajtott és átlépett a mezsgyén, én meg ott maradtam magamra. Haragudtam rá nagyon: miért hagyott itt? Aztán meg haragudtam magamra, hogy miért hagytam hónapokon át szenvedni? Miért nem tettem valamit? Az orvosa azt mondta később, amikor már elmondhatta, hogy annak ellenére, hogy nem volt képes fizikai reakciókat „produkálni”, nem tudta felém, felénk emberfeletti fájdalmait jelezni, Ő igenis sokat, nagyon sokat szenvedett! Azóta ha nem is nyugodott meg, ha nem is háborog naponta a lelkem, de nem bírom elfelejteni azokat a perceket. Beleégtek az agyamba, és mint az égbolton lévő csillagok végigkísérnek hátralévő életemben.
1998 augusztusa volt, amikor édesanyám meghalt.

És hogy miért elevenítem fel, szaggatom fel a fájó emlékeket, sebeket? - mert most nem oly rég olvastam egy cikket egy újságban  ( Hetek )az Eutanáziával kapcsolatban. Meglepődtem, de tény hogy már nem csak egy ország van, ahol törvényesen végeznek eutanáziát. Hollandia után Belgiumban és Luxemburgban is legálissá vált a kegyes halál intézménye. Svájcban és három amerikai államban, Oregonban, Washingtonban, és Montanában engedélyezik az orvosoknak, hogy asszisztáljanak az öngyilkossághoz. 
Másrészt a hágai életvég klinika (Levenseindekliniek: orvosa és megalapítója szerint, „tilos vagy sem, a világ összes országában csinálják!”

dr.De Jong  azt mondja nem jó érzés olyat tenni, ami nem törvényes. Egyesületük (Jog a halálhoz) ezt figyelembe véve harcol, lobbizik ma is azért, hogy pld Hollandiában engedélyezzék minden 70 év feletti állampolgár részére a kegyes halál lehetőségét. 28 évig küzdöttek azért, hogy a Holland parlament megszavazza a törvényt.  Napjainkra megtörtént, s máig rendben működik. Csak 2010-ben 8500 ember kérelmezte, hogy segítsék át az orvosok a túlvilágra. Egyharmaduk már túl van az eutanázián, egyharmaduk kérését elutasították, míg egyharmaduk meghalt mielőtt döntés született volna kérvényükről. Csak a tények kedvérét dr.De Jong elmondta, hogy az elutasítottak nagy többsége öngyilkos lett, ami igazán szörnyű.

És  van itt még valami, mielőtt visszatérek az alaphelyzethez. Túl a moráliskérdéseken, ez a valami pedig a pénz! A halálos dózis ára ugyanis nem csekély. A Holland Királyi farmakológia társaság adja ki azon gyógyszerek listáját, amelyekből javasolt előállítani a szert. A szer 30 perc alatt fejti ki hatását- ez alatt van idő elbúcsúzni szeretteinktől,- és a holland klinikán 1200 euróba kerül.

Visszatérve édesanyám halálához, vissza oda, amikor heteken át ágya mellet ülve, állva, tipródva láttuk, tudtuk, hogy szenved, iszonyatosan szenved. Mit tehettem volna, mit tehettünk volna, hiszen akkor még, sőt máig nem engedélyezett hazánkban az eutanázia! De mit tettem volna akkor, ha engedélyezett? Nem kiterjesztve a kérdést a társadalomra, leszűkítve csupán saját személyemre, valóban: Mit tettem volna én?

Felnőttem-e már ehhez a Hollandiában mára intézményesített, a holland kultúra részévé vált, nekem még mindig morbid emberi  normához? Bizonytalan vagyok, egyúttal zaklatott, mert a cikk felkavart, és olyan kérdések megfogalmazására ösztönöz, amelyek kimondom őszintén, kellemetlenek számomra.
Mindazonáltal továbbra is tény és ténykérdés, mi a jobb, méltóságban elmenni, vagy méltatlanul szenvedni hagyni szeretteinket csupán azért, mert évszázados rögződéseinkhez ragaszkodunk.

Hellseher